Nagyon korán tudtam, hogy fiatalon anyuka szeretnék lenni… Emlékszem 20 éves sem voltam, mikor még csak jártam egy fiúval, akiről persze –mint mindről- azt hittem, hogy a férjem lesz, és az egyik hónapban nem jött meg, amit már nagyon vártam… A kapcsolatunk már nem volt jó, tudtam, hogy vége lesz, de mégis hihetetlen boldogság fogott el, mikor arra gondoltam, lehet, hogy terhes vagyok. Pedig még csak az érettségin voltam túl. Aztán szerencsére kiderült, hogy vaklárma volt. De én vállaltam volna… Fiúval, vagy fiú nélkül…
Aztán 23 évesen megtaláltam azt a férfit, akiről az első pillanatban (vagy a másodikbanJ) tudtam, hogy Ő lesz az. Na, neki bármikor szülök, akár holnap. Jó, ne siessük el, még éljünk, dolgozzunk, ismerkedjünk… De a szívünk mélyén mindketten akartunk már nagyon korán… Így hát nem védekeztünk különösebben, de odafigyeltünk, lesz ahogy lesz… Én már éreztem, hogy valami nincs rendjén. Nem tudom, hogy mit, de valamit éreztem… De végülis rengeteg időnk volt még… Összeházasodtunk, dolgoztunk, buliztunk, boldogok voltunk… De mindig ott volt a de… Olyan jó lenne már… Nekünk KELL egy baba! Talán itt volt az első hiba. Ő nem „kellhet”! Ő majd kiválaszt minket, ha úgy érzi, hogy itt az ideje… Tudom. Utólag már nagyon könnyű… De így van… Fájdalmas hónapok következtek. Szándékosan nem írok éveket, mert a hangsúly a hónapokon van… Minden hónapban fáj a felismerés, hogy most sem sikerült…. Ebből aztán születik egy szép kis görcs, amire minden szakkönyv, internetes oldal, család és jóbarát azt mondja, hogy „engedd el!” Persze, ahogy azt Móricka elképzeli… Hogy engedj el valamit, ami éjjel-nappal a fejedben jár, amivel mindennap szembesülsz, ha akarod, ha nem, amikor még azt is terhesnek látod, aki 10 perccel azelőtt nyomott be egy jó nagy hamburgert…? Sehogy… Szerintem nem kell elengedni… Szerintem tenni kell érte, és hinni abban, hogy akkor jön , amikor kell…. Ez utóbbit is csak most értem, hogy már túl vagyok rajta. Mert most látom, hogy az én kislányom a lehető legtökéletesebb időben érkezett közénk.
Szóval tenni érte… hiszem, hogy azért nem kellett 2,5 évnél is többet várni, mert az első megérzésnél! orvoshoz fordultam… Méghozzá a számomra legjobbhoz…Akiben a mai napig is csukott szemmel megbízom… pedig azt sem tudta, hogy ki vagyok… Egy idegen, fiatal lány bekopogott és segítséget kért… és ő segített…. Nem egyszer… Legutóbb 2011. Szeptember 29-én, reggel 7:00-kor… De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, mikor nem sikerül először, másodszor, harmadszor, még bízik az ember, meg persze mindenki azt mondja, nagyon ritka, hogy ilyen hamar sikerüljön…. (bár én soha nem beszéltem erről senkinek, így szerencsére nem volt, aki ilyeneket mondjon.) Tudom, van akinek könnyebb, ha a körülötte élő emberek mind biztatják, segítenek és tanácsokat osztanak ilyen helyzetben. Én nem tartozom közéjük, már csak azért sem, mert a sikertelenség fájdalmánál már csak az lett volna rosszabb, ha mindenki sajnál. Úgy éreztem, hogy ez csak a férjemre és rám tartozik. Ez olyan belső, intim dolog. Mint a szex. Most is csak azért írok róla, mert az viszont erőt adott a nehéz pillanatokban, mikor mások „sikertörténeteit”, próbálkozásait, tanácsait olvashattam.
Pár hónapja próbálkoztunk, mikor elmentem egy jósnőhöz. „Na majd Ő megmondja a frankót, hogy mindjárt itt lesz a baba a pocakomban!” Hát mondta, hogy ott lesz… Úgy 2 év múlva. Mondtam neki, hogy az nekem nem jó, én korábban szeretném. Erre Ő csak mosolygott… Természetesen ahogy távoztam az ajtón már megmagyaráztam magamnak, hogy a jósnő hülyeségetek beszélt… Pedig utólag visszagondolva még a születése hónapját is helyesen mondta… És a hónapok teltek és teltek… Minden –ilyenkor kötelező- vizsgálatra szívesen mentem (még, ha olykor nagyon kellemetlen, vagy fájdalmas volt is) mert azok mindig új reménysugarat adtak… Na, ez a vizsgálat is kipipálva, ismét kiderült, hogy semmi bajom, most biztos sikerülni fog. Nem sikerült. Életemben először szembesültem azzal, hogy nagyon akarok valamit, és nem sikerül… Ráadásul én, ha szeretnék valamit, azt rögtön szeretném… Két dolog nem változott hónapról-hónapra: a remény majd a csalódottság… Ez a két érzés váltakozott… Amit szerencsére egy olyan férj mellett „vészeltem át”, aki mindig „felkapart” a padlóról, mikor arra volt szükség… De én nem vagyok az a feladós fajta… Mint említettem, amit akarok azt elérem… Így, hát továbbléptem.
Felkerestem az ország egyik legjobb orvosát… Mit ad Isten –mert a Sorsban már akkor is rendületlenül hittem- szintén teljesen ismeretlenül soron kívül elvállalt, sőt különösen segítőkész volt az első pillanattól… Innentől beindultak az események, olyannyira, hogy csak kapkodtam a fejem… Vizsgálat itt, vizsgálat ott, persze minden rendben… A protokoll szerint ilyenkor 5 inszemináció következik… Az első sikertelen… Már akkor éreztem, hogy nem ez a mi utunk… Hogy ezzel nem fog sikerülni… Kértem az orvost, hogy „lépjünk tovább”, mert ezzel csak az időt vesztegetjük… Hihetetlen, de a professzor hitt nekem. Külön orvosi stáb ült össze, akik nem támogatták a lombikot a mi esetünkben, hiszen nagyon fiatalok és egészségesek vagyunk… De az orvosom hitt nekem, és kiállt mellettem… Így következtek az új procedúrák, új protokollokkal… Hogy naponta szurkálni kellett a saját hasamat, na arra már nem is emlékszem… Illetve arra igen, hogy hihetetlen örömmel döftem magamba a tűt mindennap, hiszen tudtam, hogy miért, illetve kiért teszem. És itt el is kezdődött, ami a mai napig tart, hogy egy Anya mindenre képes a gyermekéért… Jött a műtét (na az altatástól kicsit féltem, de utólag már az is homályba merült), rengeteg petesejt (talán 15), nagy boldogság, és indult a várakozás… Telefonok jöttek mentek, ahogy ez ilyenkor lenni szokott… Hurrá, minden a legjobb úton halad, még válogatni is lehet, annyi petesejt termékenyült meg… Akkor már éreztem, sőt tudtam, hogy eljött a mi időnk… Annyira összeállt a kép, hogy ennek így kellett lennie… Hogy ezzel a rengeteg kedves emberrel nekünk, ott és akkor meg kellett ismerkednünk… Hogy a házasságunkat semmi nem erősíthette volna meg jobban, mint ez a titok, amit ketten kellett, hogy cipeljünk… Hogy volt időnk várni arra, amit mindennél jobban szerettünk volna… És tudtam, hogy a Ő tökéletes lesz… Ott és akkor tudtam, hogy ezt az utat kellett végigjárni ahhoz, hogy egy tökéletes gyermek érkezhessen, egy végtelenül összetartó Papához és Mamához… Mi több, abban is biztos voltam, hogy kislány lesz, hiszen –elnézést kérek minden férfitől- mi nők mindenre képesek vagyunk, mindent kibírunk…
És, hogy miért osztottam ezt most meg? Mert nekem is segítettek ezek a történetek. Biztattak és erőt adtak a legnehezebb pillanatokban… Mert tudom, hogy sok olyan ember van mint én, aki azért nem osztja meg másokkal ezt a problémát, mert fél a sajnálkozástól… Én már túl vagyok rajta… Engem már nincs miért sajnálni, sőt… De, ha csak egy embernek is segít az én történetem, akkor már megérte…
Folytatás az áldott állapottól, ami már semmiben nem tért el az átlagostól… Illetve talán mégis… Hiszen az sem volt problémáktól mentes, de a végére a lehető legjobban alakult…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: