Áldott állapot, vagy terhesség?

Tekintettel az előzményekre gyakorlatilag felért egy csodával, mikor két csík jelent meg a terhességi teszten. Február 8. volt, soha nem felejtem el… A férjem kedvencét főztem vacsorára és együtt ünnepeltünk… Abban az örömmámoros pár napban szinte mindent végigpörgettem a fejemben… Mikor fog születni… Milyen idő lesz akkor…mi lesz a horoszkópja… a neve… (bár azt már évekkel azelőtt tudtam) Elképzeltem az arcát, a tekintetét…

Nem voltam rosszul, nem hánytam, még csak nem is émelyegtem… Mindent úgy csináltam, mint bárki más… Sőt… Egy pillanatig sem kíméltem magam… Ha kellett cipekedtem, pakolásztam, dolgoztam… Ezzel is tudatosítva magamban, hogy innentől minden ugyanúgy megy, mint a többi kismamának… Mivel az előzményeket senki nem ismerte, így minden úgy is ment… Kilók jöttek, a pocak nőtt (amit nagyon büszkén domborítottam már 12 hetesen is) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam pánikolós kismama, de ezt azzal próbáltam kivédeni, hogy a havi vizsgálatok helyett, én kb.: 2 hetente rendszeres vendég voltam a rendelőben… Ahogy a nagykönyvben meg van írva, még a pelenkareklámokon is elsírtam magam… Hisztis talán nem voltam, bár erről inkább a férjemet kellene megkérdezni… Nagy pillanat volt, mikor először éreztem, hogy megmozdult… és kb. ekkor indult az első pánik is… Ajjaj, ennek a gyereknek valahogy ki is kell jönnie… Pedig az ember azt gondolná, hogy ennyi kínlódás és fájdalom után ez már nem okozhat félelmet… Jaj, dehogynem… Sőt, innentől a múlt teljes homályba merült, és a helyét átvette a „terhesség”… Lelkiismeretfurdalásom volt, mikor „szenvedtem”… Pedig nem kellett volna… Biztos van olyan kivétel, akinek ez a 9 hónap csupa móka és kacagás, de szerintem a többségnek nem… Eljött az idő, mikor már a legszebb kismamaruha sem állt sehogy, egy bálnának éreztem magam, az éjszakák egybefüggő pisilések voltak némi alvással tűzdelve, szoptatóspárnával a lábaim között…(akkor még reménykedtem, hogy szülés után újra alhatok a hasamon…. De ez a remény is hamar elszállt) Az egészhez hozzátartozik, hogy 30 hetesen mindenki azt kérdezte, hogy „Mára vagy kiírva? Esetleg ikrek?”  Ezt az én drága kislányom már akkor megérezhette, ugyanis a 14. Héttől folyamatosan keményedő hasam, a 30. hétre kórházba juttatott, mert nyílni kezdett a méhszáj… Éreztem, hogy hamarabb fog jönni, de reméltem, hogy nem ennyire… 1 hét kórház, majd otthon fekvés a 34. hétig… Nem volt leányálom, de kicsi Ziziért bármit… Alig vártam, hogy felkelhessek… Az arcom eltorzulásával egy időben a fészekrakó ösztön is beindult, így hát mostam, vasaltam, takarítottam, szőnyeget tisztítottam… A 36.hét utolsó napján úgy feküdtem le, hogy már semmi baj nem lehet, holnaptól nem számít koraszülöttnek… És mit ad Isten? Hajnali 4-kor a szokásos „pisikörutam” végeztével, bújtam volna vissza az ágyba hű társamhoz, a szoptatóspárnához, mikor az én drágám egyértelmű jelét adta, hogy indulásra kész… Víz feltakarítás, Apa felébresztés, zuhanyozás, borotválkozás, hajmosás/vasalás, és indulhatunk… 4:44… Kórház, vizsgálatok, már nincs sok idő, így „előkészítés” sincs… Az orvosom aznap éjjel ment haza ügyeletből Székesfehérvárra, de tudtam, hogy az én drágám meg fogja várni míg visszaér… Így is lett…6:50-kor a doktor úr megérkezik, 7:00-kor pedig gazdagabb lett a világ egy kicsi Angyallal, aki a kibújása utáni első pillanattól nem csinált mást, mint evett, aludt és tündéri nyugalommal tűrte, hogy gyakoroljak rajta mindent, amit addig csak fejben játszottam végig…

Szóval áldott állapot, vagy terhesség? Szerintem mindkettő…  Mint ahogy utána is: Aggodalom, szerelem, nehézség, fájdalom, gyönyörűség, félelem… Egyszóval: ÉDES TEHER!!