Mindenki másképp csinálja!

Összesen egy „kismamaokító” könyvet olvastam el várandósan. Tudatosan csak egyet. A Suttogót. A legjobb döntés volt… Számomra… Megfogadtam, hogy ezen kívül minden okos tanácsot meghallgatok, aztán pedig úgy csinálom, ahogy én érzem jónak. Életemben először úgy éreztem, hogy én dönthetek… Mindenben… Persze ezzel együtt minden felelősség is az enyém. És ez jó érzés. Tőlem függ ennek a csöpp embernek a boldogsága, a mindennapjai, az élete… Soha nem vettem még olyan komolyan feladatot, mint ezt… Méghozzá olyan komolyan, hogy az első két hétben gyakorlatilag nem aludtam… Minden másodpercben a szuszogását figyeltem. Aztán mikor már végképp nem bírtam ébren, megkértem –vagy inkább parancsoltam- a férjem, hogy üljön az ágya mellett és le se vegye róla a szemét… Mindent úgy csináltam, ahogy a Suttogóban olvastam… De ez nem volt egyszerű… Szigorú tervezést és menetrendet kívánt. Mindig, minden napunk ugyanúgy zajlott, minden ugyanabban az időben történt, ami természetesen áldozatokkal járt… Nem mentünk akkor és oda, amikor és ahova akartunk, az életünk nagy részét az etetésekhez és az alvásokhoz igazítottuk… De megérte… Nagyon megérte… Mert rövidesen nem csak az volt kiszámítható, hogy mikor eszik, vagy alszik, de a rendszer miatt olyan biztonságban érezte magát, hogy tulajdonképpen nem emlékszem olyanra, hogy úgy sírt volna, hogy nem tudtam, mi az oka…

Természetesen, mint mindenkinél, nálam is voltak bizonytalanságok… Nem is kevés… Elsőként akkor, mikor elapadt a tejem 3 hónap után egyik napról a másikra… Nem volt könnyű feldolgozni, pláne úgy, hogy mindenkitől azt hallottam, hogy ha nem szoptatom legalább 1 évig, akkor biztos minden betegséget el fog kapni, ami létezik. Aztán nem volt széklete, csak kb.: hetente, akkor volt aki azt mondta, hogy „biztos szorong szegény, azért nem tud kakilni!”… Aztán, mikor 3 hónaposan megkóstoltattam vele a sütőtökpürét –amit imádott- azt kaptam, hogy „normális vagyok én, hogy 6 hónapos kora előtt ilyet adok a gyereknek?”… És még sorolhatnám… Mai fejemmel már tudom, hogy ezeket mind el kellett volna engedni a fülem mellett… Ugyanis három hónapos korától „tápszeres” volt, és egy kezemen meg tudom számolni hányszor volt beteg… A mai napig csak 2-3szor van széklete egy héten, tehát lassabb az emésztése, mint az átlagnak… Ennyi…Se több, se kevesebb… És, mivel nagyon hamar, nagyon sok új ízzel találkozott, egy kicsit sem válogatós… Tehát megérte aggódnom? Egyáltalán nem… De akkor, pláne „friss” anyukaként ezek nagyon megviseltek…

Miért is írtam ezt le?

Mert meggyőződésem, hogy mindenki másképp csinálja… Minden gyerek és minden anyuka más és más… Ami nekünk „bejött”, nem biztos, hogy másnak is. Épp ezért, ne hagyjátok, hogy a sok –általában ellentétes- tanács befolyásoljon benneteket… Viszont, ha rátaláltok arra a módszerre, ami nektek szimpatikus, – legyen az egy könyv, vagy akár családi minta – ha hisztek benne, és konzekvensen végigcsináljátok, akkor az működni fog.