„Cumibúcsúztatás”

Meggyőződésem, hogy a cumizás egy függőség… Olyan, mint a cigi, az alkohol, vagy a drog… Jó, lehet, hogy túlzok, de, hogy függést okoz az biztos… Zizi születés óta cumizik… Tudatos döntés volt… nem Ő kérte, mi adtuk… A szüleim, még a Spock könyv alapján cselekedtek, -aki egyértelműen elítélte a cumit- így én az ujjamat szoptam elég sokáig, ezért ferdék is lettek a fogaim… Ezért (is) döntöttem a cumi mellett… Bátram állíthatom, hogy Zizi nagyon hamar függővé vált… Olyannyira, hogy 1 éves kora körül már 6-8 cumi volt az ágyában (plüssállatok helyett) és napközben is egy a szájában, és egy-egy a kezeiben… 2 éves volt, mikor éreztem, hogy ki kellene találni valamit, hogy csökkentsük a cumik számát… Kapóra jött, hogy közeledett a Karácsony, így az-az ötletem támadt, hogy a sok ajándékért „cserébe”, a Jézuska minden éjjel elvisz egy cumit… Minden úgy zajlott, ahogy elképzeltem… esténként feltettünk egy -Zizi által választott- darabot a karácsonyfára, amiért éjjel berepült az ablakon a kis Jézus és magával vitte… A kedvencet  viszont itt hagyta… Tökéletesen sikerült a terv, nem hiányzott a többi darab egy percig sem…

Aztán pár hónap múlva azt is sikerült elérni, hogy csak alváshoz kelljen a cumi… Nem volt nehéz meggyőzni, hiszen a bölcsiben is csak akkor szabad… Majd jött egy betegség, és borult minden… De hát ki lenne az a szívtelen anya, aki a lázas gyerekének nem adja oda a cumit, ha kéri? Én biztos nem… Viszont ekkorra már olyan korba lépett, amikor már nehezebben vált meg a szeretett tárgyaktól… Így odáig jutottunk, hogy ahogy beléptünk a lakás ajtaján, az első szó az volt, hogy „cumi”… Tulajdonképpen nem is lett volna problémám ezzel, ha nem azt látom, hogy amikor a szájában van, vagy nem beszél, vagy egy szót sem lehet érteni…

Közeledett a Húsvét, és a Jézuska utáni következő kedves „vendég”, a Nyuszi… Hetek óta beszélgetünk róla, hogy mi lenne, ha odaadnánk a Nyuszinak az utolsó cuminkat, a sok-sok ajándékért cserébe… Egyszer sem tiltakozott, de hogy biztosabb legyek a dologban, és csábítóbb legyen az ajánlatom, ígértem egy „nagylánybulit” (vendégekkel,tortával, ajándékokkal, lufival) arra az esetre, ha tényleg odaadja… Hogy a Nyúl volt a csábítóbb, vagy a buli, nem tudom… de az eredményen tiszta szívből meglepődtem…

Három napos pihenésünkről hazaérve (ahol főszerepben volt a cumi) este, fürdés után feltettem a kérdést… „Akkor kikészítjük a Nyuszinak a cumit?”  Letette… Visszavette… Szopizott rajta még hármat, majd újra visszatette és a következő mondat kíséretében ott is hagyta: „Nuszi, vidd el a szumimat és najon vigyázz já!”… Könnyes pillanatok voltak…Nekem… Majd lefeküdt, és ugyan még párszor behívott a szobájába „mondvacsinált” indokokkal ,(takarjam be, adjak inni, stb…) de azóta csak egyszer kereste a cumiját, akkor is félálomban volt… És talán mondanom sem kell, hogy azóta be sem áll a szája…

Őszintén úgy érzem, hogy minket a férjemmel sokkal jobban megviselt… Bár szinte biztos vagyok benne, hogy Őt is, hiszen nagyon ragaszkodott ehhez a cumihoz, de meghozta a döntést… És a lényeg itt van… Ő hozta meg a döntést, nem én…. Sokat beszéltünk róla, próbáltam irányítgatni, de nem én vettel el tőle, hanem Ő döntött úgy, hogy odaadja… Szerintem ez a kulcs…