Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet ország-világ elé tárni azt a belső ügyet, ami évekig a féltve őrzött titkunk volt. Mára bizonyossá vált, hogy jól tettem, mert azt a célt is elértem vele, amire vágytam. Sok kedves üzenetet, történetet és kérdést kaptam azóta erről a témáról, ezért úgy érzem, hogy még egy bejegyzést érdemel. Főképp azért, mert ugyan évről évre egyre magasabb a „lombik bébik” száma, mégis körülveszi egy olyan misztérium, ami miatt sokan (akár tudatlanságból, akár prüdéria okán) zavarban vannak a téma kapcsán, vagy számomra teljesen érthetetlen módon elítélik azt.
Természetesen, amíg nem kerültem testközelbe ezzel a helyzettel, addig én sem tudtam róla sokat… Kamaszként még azt hittem, hogy a lombikos babák valamiféle laboratóriumi körülmények között egy kémcsőszerűségben növekszenek… Azért is fontos beszélni róla, mert egyesek hiedelmével szemben, sokkal profánabb, egyszerűbb dologról van szó.
Mikor először beléptünk a klinika ajtaján, az kínos pillanat volt… De nem csak nekünk, mindenkinek… Ugyanis mindenki tudja, hogy a másik miért van ott… És ott, ezt senki nem szereti deklarálni… Várakozni viszont többnyire kell, így nincs sok választás… a kezembe vettem egy újságot és lesütött szemmel leültem oda, ahol még akadt hely… Érdekes, de nem nagyon láttam olyat, hogy az emberek beszélgettek volna a váróban… Pedig biztos van olyan, hogy a két egymás mellett ülő házaspár közül az egyik már”rutinos”, a másik pedig még nagyon az elején jár, és egy csomó mindenben bizonytalan… Mennyivel könnyebb lenne, ha megosztanák egymással a tapasztalatokat…De nincs így… Én sem beszélgettem senkivel… Ma már másképp csinálnám…Így utólag már tudom, sokat segített volna, ha elmondhatom valakinek, -aki ugyanazon megy keresztül mint én-a félelmeimet…Valahogy ez a téma még azok között is tabu, akik benne vannak… Így maradnak a fórumok, blogok és esetleg a barátok, akikkel lehet erről beszélni…
Majd szól egy nagyon kedves nővérke, –ugyanis itt mindenki hihetetlenül kedves- hogy mehetsz a dokihoz…. Az orvos részletesen elmagyaráz mindent… Milyen vizsgálat kell, miért, mi mivel jár, stb… Majd az eredmények alapján születik egy döntés… A mi esetünkben ez gyorsan történt… Mehet a lombik…És indul egy úgynevezett protokoll…Kezedbe kapsz egy csomó receptet, amiket többnyire ki is tudsz váltani a Klinikán… Hazaérsz, szépen kicsomagolod a különböző hormonokat tartalmazó kicsi fecskendőket, amit a hasadba kell szurkálni megadott időpontban… Ezek a hormonok segítenek abban, hogy minél több petesejt érjen meg… Engem nem viselt meg különösebben a dolog, hiszen tudtam, hogy miért csinálom…és így sokkal egyszerűbb… ha van egy cél –ráadásul ilyen nemes- akkor bármire képes az ember…Talán az ezután következő alkalom a legkellemetlenebb klinikán… Ugyanis azoknak a petesejteknek ki is kell jönni valahogy… Ez a kis „műtét” altatásban történik, tehát tulajdonképpen nem éreztem semmit, bár őszintén szólva az altatás eléggé megviselt… Nem fizikálisan, hanem lelkileg… Én zokogva ébredtem egy függöny mögött fekve, azzal a kellemetlenséggel fűszerezve, hogy a helyiségben még 2-3- idegen nő pihente ki a petesejtleszívás fáradalmait… Bár mindenért kárpótolt, mikor a másik kedves nővérke annyit mondott, hogy „15…!”,(ez a petesejtek számát jelöli) melynek akkor éreztem igazán a súlyát, mikor már én pihentem, és az utánam következő lányoknak sorra jóval kisebb számokat mondott…
Ezen a ponton túl voltunk a legnagyobb procedúrán… a „15” azért is volt akkora öröm, mert, ha az első beültetés nem sikerül, nincs semmi gond, ott várnak a többiek, így nem kell tovább „szurkálni” a hormonokat…
Ezt az alkalmat követte –esetünkben- 5 nap várakozás… Hát, mit mondjak? Lassan telt… De minden a legszerencsésebben alakult… A 15 petesejtből ötöt termékenyítettek meg, és mind fejlődött is szépen, ami nagy szó… Még válogatni is lehetett… Aztán eljött a pillanat, mikor a szerelmünk gyümölcse a pocakomba került… Ha nem is ugyanolyan, sőt még csak kicsit sem hasonló helyzetben, mint az átlagnál, mégis gyönyörű pillanat volt… egymás kezét szorítottuk, és néztük egy monitoron, hogy mi történik… Tényleg nem szokványos… Inkább izgalmas és megható… Ma már nem cserélnék mással…
A következő napok talán még lassabban teltek, de éreztem, mi több tudtam, hogy sikerülni fog… Így is lett…
Azt hiszem, több okból sem véletlen, hogy át kellett esnem ezen a „procedúrán”… A magam fejlődésén kívül, ha már csak egy embernél elérem, hogy ne valami idegen, furcsa, vagy deviáns dologként tekintsen a lombikprogramra, már megérte…
