Hetényi Géza Kórház…
Ebben a kórházban születtem… Itt műtöttek vakbélgyulladással 2 évesen… Ide jöttem, ha fájt valamim… Itt szültem az első gyermekem is… Soha nem volt rossz tapasztalatom…. Rengeteg “hetényis” nővért, ápolót, orvost, ismerek, tisztelek és szeretek…
Bátran állíthatom, hogy 2011-ben Zizivel szó szerint csodás három napot töltöttünk a Hetényiben… Kettesben összebújva, harmóniában… És csak most tudtam meg, hogy hihetetlen mázlim volt anno, hogy nem vitték el mellőlem automatikusan… hiszen a betöltött 37.hét első napján született, 2600 grammal, ugyanakkor 10/10-es apgárral… De ilyenkor a gyermekorvos dönt… Ki így, ki úgy… Lehet az a gyermek teljesen egészséges… A koraszülött babákért sokkal több pénz „jár (és hó’ végén született, így már nem hiányzott a statisztikából)… 3,5 éve erről még mit sem sejtettem… 3 nap után a boldogságtól a föld felett lebegve hagytunk ott a kórházat… Lövésem sem volt, hogy mi zajlik a folyosó túl oldalán… Őszintén szólva, nem is érdekelt…
10 nappal ezelőtt, kísértetiesen hasonlóan kezdődött minden… Már-már ijesztő módon… Pontosan ugyanúgy, mint Zizivel , a 37. hét első napján, hajnal 4-kor elfolyt a magzatvíz… percre pontosan úgy, mint 2011-ben… 4:44-kor indultunk a kórházba, és míg Zizi 7:00-kor bújt ki, Lencsike 22 perccel lustább volt… Ugyanakkor 250 grammal nehezebb… Még szinte kint sem volt a pocakomból, máris felsírt, és olyan gyönyörű rózsaszín volt, mint a párduc… A doktornő megnézte és megállapította, hogy minden rendben… Szopizni kezdett… Majd egyszer csak elvitték… Új orvos jött megnézni, (épp váltás volt) aki úgy döntött, hogy elviszik a koraszülött osztályra… Akkor még azt sem tudtam, hogy hol vagyok, nemhogy azt, hogy ez mit jelent… A „koráról” nincs „visszaút” az édesanya mellé… Akkor sem, ha a bébiről közben kiderül, hogy kutya baja…
Leszálltam a szülőágyról, lezuhanyoztam, és semmi mással nem törődve rohantam a folyosó túloldalára… Döbbenten néztem körbe, és nem hittem a szememnek… Mikor elhagytuk a kórházat a férjem úgy fogalmazott, hogy „ez olyan, mint egy női börtön”… Nem tévedett sokat… A társaság, (nagy része) a szagok, és még néhány „apróság” kifejezetten hasonlít… Bár még soha nem voltam női börtönben…
Szóval… Szó szerint futottam a gyerekhez, ahol egyszer ezt, másszor azt az információt kaptam… Az egyik orvos szerint tüdőgyulladással született, majd vért hányt, a másik szerint, szülés közben egy kis folyadék került a tüdejébe, amit még aznap ki is hányt… Hát, nem pont ugyanúgy hangzik a két prezentáció… Főleg egy laikus és frissen szült édesanya számára… Mindemellett a gyerek összes lelete negatív… 2,5 nap múlva, leállítják az antibiotikumot is…??? Már semmilyen kezelést nem kap, de nem lehet velem…??? Mindenki büszkén viseli a „Bababarát kórház” plecsnit…!!!???
Innentől minden a nővérkéken múlik… Ha olyan nővér van, (akiknek örökké hálás leszek) akkor szólnak minden alkalommal,(ha kéred) mikor a pici felébred, hogy szoptathasd… Ha „másmilyen”, akkor hiába könyörögsz, hogy szóljanak, sunyiban megetetik a gyereked donortejjel, hogy ne ordítson, majd a szemedbe hazudják, hogy nem adtak neki semmit… Ebben az a legszörnyűbb, hogy óhatatlanul a két minősíthetetlenül viselkedő nővérke alapján ítélik meg a többieket is, akiknek az az élete, hogy ezekre a csöpp kis babákra a legjobb tudásuk szerint vigyázzanak…
Tehát, ha nincs szerencséd, akkor itt szigorú rend van… Etetés: 7:30,10:30,13:30,16:30, stb… Ha a tied előbb lesz éhes??? Pech… Ott állsz egy állítólag steril fejőszobában, tíz olyan nővel, akinek a gyereke azért fekszik ott, hogy a vérét hígítsák a dohányzás miatt, és egyszerűen nem tudod felfogni, hogy ti most gyakorlatilag egy „kasztba” tartoztok… Állsz, állsz, amíg azt nem mondja valaki, hogy: „Jöhet anyuka”… Esküszöm, azt éreztem, hogy már csak egy sorszám hiányzott a mellkasomról…
Ja… A gyerek gyarapszik, bár mivel én akkor már 3 napja nem aludtam, nem ettem, a tej fogy… A következő napra Lencsi besárgult… Akkorra már szinte senkiben nem tudtam megbízni… A másik gyerekem is sárga volt… Sokat etettem, aztán szépen „visszafehéredett”… Azt mondták, hogy ő nagyon sárga, így infúzió vissza, gyerek meztelenül be a kék fény alá…
Íme a sárga Zizi, akivel a kutya nem foglalkozott…
…És a sárga Lencsi… ugyanazon a (4.) napon…
Természetesen, ha egy gyereknek kezelésre van szüksége, azt kezelni kell… Próbáltam így felfogni, de nem tudtam elfelejteni az első 3 napot… Igazából rájöttem, hogy egy dologgal volt az igazi probléma… A kommunikációval… Illetve annak a hiányával… Volt olyan orvos, akitől 4 mondatot hallottam összesen a 6 nap alatt: „tüdőgyulladás”, „vért hányt” „vércsere kellhet” „agykárosodása lehet”…
Kezdtem elfogadni, hogy még nem megyünk haza… Innen indult az imádkozás, hogy ki lesz az aktuális nővérke… Volt olyan éjszaka, mikor átmentem, és Lencsi keze/lába jéghideg volt… Könyörögtem, hogy kapcsolják be a hősugárzót, takarják le a kék lámpát és tegyenek valamit az ablakba, mert süvít be a szél… Akkor úgy döntöttem, hogy nem mozdulok onnan… A Lencsi mellett fekvő kisfiú 25 percet ordított (számoltam) bekakilva, éhesen, amíg a nővér kinn tömte a fejét, és néha bekiabált, hogy mindjárt jövök… Csak azon járt az agyam; hogy atya ég! Mi lenne, ha nem lennék itt?
Na, de ne csak ezen legyen a hangsúly… 10-ből 8 nővérke nem ilyen… Viszont nagyon szomorú, de ez a kettő baromi mély nyomot hagy ahhoz, hogy túlsúlyban érezd a negatívumokat… Volt persze olyan is, mikor arra érkeztem éjjel, hogy karban ringatják a kislányom… Soha nem fogom elfelejteni… KÖSZÖNÖM TÜNDI!!!!!
Próbálom úgy felfogni, hogy valamiért meg kellett történnie ennek velünk… De úgy érzem, hogy pontos magyarázatot soha nem fogok kapni… Már nem is akarok… Csak azért imádkozom, hogy Lencsi életében semmilyen nyomot ne hagyjon az a hét, ahogy a kis élete kezdődött…
Most már nincs más, csak nyugalom, béke, szeretet és harmónia…
