Köszönöm ANYUKÁM!

Nem vagyok könnyű eset… Már kicsi gyerekként sem voltam az… Mindig tudtam mit akarok és ahhoz ragaszkodtam is… Mindig… Egy ilyen gyerekkel nem egyszerű… Bár talán nem is olyan nehéz…

Először is köszönöm, hogy hagytad; az legyek, aki akarok… Még, ha ez nem is volt mindig teljesen tudatos,- mert talán néha egyszerűbb hagyni folyni a folyót, mint terelni-  mégis a Te lazaságod kellett ahhoz, hogy önálló legyek, mindig a talpamra essek és higgyem, hogy bármit is találok ki, azt véghez tudom vinni…

Köszönöm, hogy nem csak a „divatot” hagytad hogy kövessem, (bár más választásod nem is lett volna) hanem az épp aktuális koromhoz kötött abszurdumokat is – ha nem is szó nélkül de – tűrted… Mikor átjavítottam az ellenőrzőben az 1-est 4-esre (az 5-ös túl direkt lett volna), vagy mikor tűvel átszúrtam az orrom, hogy tegyek bele egy karikát, vagy felfedezted az első tetoválásom, vagy mikor azt mondtam , hogy Virágnál alszom, de helyette discoba mentünk….Arra már nem is reagáltál, (pedig így utólag talán jobb lett volna) 🙂 mikor egyik nap fekete volt a hajam, másnap szőke, két hét múlva pedig piros… vagy mikor az érettségi közepén elköltöztem otthonról, mert szerelmes lettem, vagy …. Hú de sokáig folytathatnám a sort… Mindent elfogadtál… Vagy inkább beletörődtél… De soha nem bántottál a hülyeségeim miatt….

Köszönöm, hogy mindig a Barátom voltál, aki simogatta a fejem, mikor szerelmi bánatomban azt hittem, hogy vége a világnak, vagy aki a lánybúcsúmon tölcsérrel töltötte a “mojitót” a számba…

Neked már nincs itt az Anyukád, és ezzel együtt Nekem sincs itt a Mamikám, aki egyszerre volt a mi ANYUKÁNK… Nap, mint nap érezzük magunk körül, de az a sok jóság, szépség, kedvesség és báj, amit tanítani nem lehet, akkor lenne az igazi, ha fizikailag is éreznénk…

Ha látta volna, hogy, csak lett belőlem „valami”, ha ott lett volna az esküvőmön, ha ismerné a férjem, (aki pont olyan érzékeny, mint Ő volt) és legfőképp, ha találkozhatott volna a lányaimmal… Ezek mindennél többet jelentettek volna…  Aztán mindig rájövök, hogy így kellett lennie… Hiszen a lányom ugyanaz a „Szöszi” jóság, mint Ő volt… Akit Isten szeret, az előtt, ha bezárja az ajtót, kinyit egy ablakot… És ma, amikor ottmaradt a lányom nálad (mert Nagyinál a legjobb)… Tudtam, hogy Ő neked az ABLAK… És nekem is…nap, mint nap…

Köszönöm, hogy –bár nem a fejkendős, otthonülős, mindennap főzős nagyi vagy- a lányomat tanítod, szórakoztatod, mesélsz neki, ha kell vigasztalod, szeretgeted… Engeded, hogy egye a nyers tésztát sütés közben, só-liszt gyurmából dobókockát gyártasz, ha nincs a társashoz, órákig bábozol ha kell, különböző fiktív hősöknek álcázva magad , századszor is töltesz vizet a locsolókannába, amihez nekem a huszadik után már nincs türelmem…

És tudod mit?  Én is ilyen nagyija szeretnék lenni a lányaim lányainak…